A legnagyobb para az, amikor egy vágy/álomkép/idea huzamosabb ideig megragad bennem, a végére egyszerűen odakozmál az agyam falára, hogy amikor már belátom, hogy semmi értelme hízlalni az elképzelést, mert gyenge alapokon áll, illetve érzelmileg sem éri meg, sehogyse vagy csak alig tudom lekaparni onnan. Lehetetlen nem megszeretni a sokáig bennünk maradó anyagokat. Banalitás, de akkor is!
Még szerencse, hogy egyre könnyebben és sűrűbben jönnek az új és friss gócok, tényleg, és ez jó:)
Amúgy mindig ilyen kesernyés hülyeségeket írok ide, amit úgy próbálok jobbá tenni, hogy a bejegyzéseket valami ikomat naiv felkiáltással fejezem be, mint a két sorral feljebbi is.
(Az alábbi kép ám egy link, meg általában a képek mindig elvezetnek valahova.)
Meg a legjobb az, amikor bekapcsolom a gépet, és megnézem, hogy írtam-e a blogomba.
* Pontosan ezekben a percekben van egy éve, hogy földetértem Ferihegyen Salamancából hazafelé. És akkor mi van?
Ezt meg el ne felejtsem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése