Szinte hihetetlen és egyben nyilvánavaló volt rádöbbenni, hogy az elmúlt idő alatt, miközben a személyiségem is "puhább, selymesebb, illatosabb" lett, az átlagos rajztudomány is ehhez idomult a kezemben.
Régen, amikor még a hirtelenebb és az élet dolgaiban tapasztalatlanabb is voltam, mérvadónak a fiúkkal való állatkodások, nemtelen humorizálások bizonyultak/voltak. Ekkoriban iszonyatosan bánatos arckifejezéseket, magányos témájú képeket hoztam létre, szinte sűvít mindegyikből az oldatlan feszültség, az elhagyatottság.
Mondjuk hozzátartozik ehhez az, hogy akkoriban nem voltak körülöttem mély, megértő, azonos szellemiségű nőtársak. Közben akkoriban valamiért egyáltalán nem tűntek azok a fejek durvának, a vonalvezetésem is sokkal erőteljesebb volt, durva arcéleket, orrokat kaptak, riasztóan ijedt tekinteteket... igen, tényleg ez a lényeg, akkoriban a szemekből folyt a magány...aztán ahogy az idő múltával kitágult a világ, jött egyre több jó meg rossz is, egyre kevésbé tudtam a régi, megszokott képeket hozni, amire mindenki mondta a szokásos jajdejót, és nagyon sokáig ez zavart is, kb. egészen máig.
Sokat próbálkoztam azzal, hogy ugyanolyanokat alakítsak, mint régen, de ma rádöbentem arra, hogy időközben én is idősebb, érettebb lettem, és azért rajzolok finom, légies arcélű, ekvilibrált alakokat, mert én is sokkal kiegyensúlyozottabb lettem.
A barátaimmal sokkal egészségesebb módon megbeszélhetem/hetjük azt, ami problémás, talán mert most már felmerem vállalni az esendőségemet, vagy a fenetudja.
Régen csak mindig a szokásos, "mennyimindenhezértek,mennyimindentcsinálok,milyengyorsanbeszélekhejdepörgésvan" téma ment, kb. nagyon kevés embernek mondtam el konkrétan őszintén, ami a szívemet nyomta.
Ezt a bejegyzést támogatta, útjára indította:
Amúgy ez a szám sose volt a kedvencem. Kb. hatodikas koromban ment az mtv2-n, és semmennyre nem váltott ki belőlem semmilyen érzést, de most igen. Gondolom mert a régmúlt idők tudatalatti gondolatvilágát idézi, vagy fene tudja...
hínye:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése