Voltunk ma a szomszédban (nagynéném + 2 idősebb lányunokatesó) húsvéti családi ebéden, ott volt idősebb lány fiúja, meg a srác szülei is, nagymamám, bátyám meg én plusz ők.
Drámai alapszituáció: a véridegen szülőpáros most volt először itt, még senki se ismerte őket, nyilván hozományvizsgálaton voltak itt.

Nagymamám már az elejétől kezdve gyanúsan viselkedett, persze egyértelműen a leendő arát dicsérte gátlástalanul, szembeállítva a húgával, hogy bezzeg az Ágit már 13 évesen a pult mögé lehetett állítani a boltban, EGÉSZ NAPRA, meg hogy örömét leli, bizony örömét leli a sütemény készítésben, meg ragadós volt a tekintete már kisbabakorában is. Aztán továbbment, áttért a mi gyerekkori ügyeinkre.

Nem ez volt az első alkalom, hogy mamám a család életének kínos részleteit emlegeti fel: a másik srácnál előhozta azt, ahogyan apu meg egy haverja 10 éves korukban megbosszulták a nyúlgyilkos kutyát, és kegyetlen részletességgel elmesélte, a vendégség közepén ülve, vigyorogva, mintha a történet (hallgatása és megélése) senkire tekintve se lenne zavarbaejtő!

Most azt a 90-es évekbeli mindennapi jelenséget vázolta fel, hogy 4 évvel idősebb bátyám, meg az 5 évvel idősebb Eszter kiskorombam hogyan löktek le engem a hintáról, hogyan koptattak le amikor gyümölcsöt árultak a főutcán, vagy gáncsoltak el amikor velük akartam játszani, és közben RÖHÖG, mert ugye olyan vicces, idegenek összenéznek, András fakad, meg hát nyilván én is, mert azóta megnőttem, de hát kész.